Emberi játszmák
A Gyermek sok szempontból a személyiség legértékesebb része tud lenni: játékot, kreativitást, spontaneitást kölcsönöz a személyiségnek,
Eric Berne szerint mindenki játszik játszmákat, amelyek a valódi intimitás pótlékai. Az Emberi Játszmák című bestseller nyomán már sokak számára ismerős Gyermeki, Felnőtti és Szülői énállapotok azt hivatottak kifejezni, hogy minden emberben többféle lélektani realitás él – és határozza meg társas kapcsolatait. Amikor egy helyzetben a bennünk élő Gyermek aktivizálódik, az azt jelenti, hogy az ember úgy és olyan céllal reagál, mint tette volna kislány vagy kisfiú korában. Ha a Szülő énállapot a meghatározó, akkor az olyan, mintha valamelyik szülőnk múltbeli reakcióját ismételnénk meg vagy direktben, vagy közvetve: ilyenkor valaki úgy válaszol, ahogyan annak idején elvárták tőle. Minden pillanatban valamelyik énállapotunk jut kifejezésre.
Az énállapotok ugyanakkor nem egyértelműen negatívak vagy éppen kívánatosak. A Gyermek sok szempontból a személyiség legértékesebb része tud lenni: játékot, kreativitást, spontaneitást kölcsönöz a személyiségnek, azonban ha az emberben lakó gyermeki én zavart, nem egészséges, akkor például függő, megbántott vagy sértődött reakciókat tud csak produkálni. A Gyermek tehát kétféle formában nyilvánulhat meg bennünk: lehet természetes vagy alkalmazkodó, ami a szülők múltbeli elvárásaira adott válasz.
Az emberek közötti tranzakciók mindaddig simán működnek, ameddig kiegészítő jellegűek. Tehát ha az egyik fél szülői megjegyzésére a gyermeki énállapotból érkezik reakció, akkor minden rendben van, vagy ha a Felnőttnek a Felnőtt válaszol, abból sem lesz gond. A problémák ott kezdődnek, amikor megbomlik ez az összhang – ezt hívjuk keresztezett tranzakciónak. Például, ha a férj, mint Felnőtt megkérdezi, hogy „Nem láttad véletlenül a pénztárcámat?”, és erre a feleségéből előbújik a Szülő, és azt a választ adja: „Nem igaz, hogy nem tudsz vigyázni a dolgaidra”, akkor ott hamar elszabadul a pokol.
Lássunk néhány példát a játszmákra!
Most rajtacsíptelek, te gazember!
Eric Berne ezt a játszmát a pókerezéssel szemlélteti. Képzeljük el, hogy az egyik játékosnak négy ásza van. Ha az illető a „Most rajtacsíptelek, te gazember!” játszmában pörög, akkor nem annak örül, hogy megnyeri a játékot vagy elképesztő összeg ütheti a markát, hanem hogy az ellenfele most maximálisan ki van neki szolgáltatva, azt csinál vele, amit akar.
Mindennapos helyzet, amikor egy szerelővel megállapodunk mondjuk a konyhabútor beszerelésének árában, majd a végösszeg pár ezer fortinttal mégis több lesz valami apróság miatt. Az ezt a játszmát játszó ember tudattalanul már alig várta lehetőséget, és ezerszeres haragot zúdít a szerelő fejére, hogy micsoda immorális dolog többet kérnie. Az ilyen ember akár egész életében mindig igazságtalanságokra vadászik, arra várva, hogy eljátszhassa ezt a játszmát, és mint egy szülő szidhassa le a „gyerekét”. Az ilyen ember kimondottan abban a reményben figyeli a másikat, hogy az hibázik-e. Másik jó példa a feleség, aki alig várja, hogy a férje a rábízott háztartási munkát elrontsa, és aztán jól leteremthesse érte.
A pszichológiai előnye ennek a viselkedésnek a harag kiélése – azonban ilyenkor a már jó régóta meglévő haragnak keresünk igazolást. Ez a játszma ráadásul azt a célt is szolgálja, nehogy szembe kelljen néznünk saját fogyatékosságainkkal.
Az ilyen játszmát játszóval a leghatékonyabb viselkedés a maximálisan korrekt magatartás – írja Berne, és vita esetén érdemesebb elegánsan engedni, mint belemenni a hajtépésbe.
Sarokba szorítás
Ehhez a házassági játszmához elég annyi, írja Berne, hogy a párunkat szó szerint értsük, miközben tudjuk, hogy csak játszmázik. Pedig könnyedén ki lehetne csalogatni, és akkor azonnal megoldódna a helyzet. Példájában a házaspár megbeszéli, hogy elmegy moziba, de indulás előtt a feleség felhoz valamilyen anyagi témát, amitől a férj ideges lesz és beszól a nőnek. A nő persze megsértődik, és azt mondja, hogy ilyen hangulatban nem megy moziba. A férje már ezer ilyen esetből nagyon is tudja, hogy pár kedves szó elég lenne, hogy kicsalogassa feleségét marcona álarca mögül, de nem csalogatja. Úgy tesz, mintha felesége tényleg nem akarna menni, és elmegy nélküle. A feleség pedig hiába szeretne menni, már kimondta, hogy nem megy, sarokba van szorulva. A férj tehát képmutató módon nem hajlandó részt venni felesége játszmájában, otthagyja a sarokban egyedül.
Amikor gyerekeket is bevonnak a játékba, azt kettős kötésnek hívják. Erre példa, hogy a szülők folyamatosan nógatják a gyereket, vegyen részt a házimunkában, de amikor megteszi, akkor meg belekötnek abba, amit csinál. Az eredmény, hogy sehogy se jó: ha csinálja, nem nem csinálja…
Ennek is te vagy az oka
Az „Ennek is te vagy az oka” kapcsolati játszma tipikus helyzete a következő: a férj (vagy a feleség, teljesen mindegy a nemi leosztás) éppen csinál valamit, és meglehetősen magának való hangulatban van, igazából azt szeretné, hogy ne szóljanak hozzá, de leginkább jól elvan a kis elfoglaltságával. Ekkor párja megzavarja: belép az ajtón, vagy megkérdezi, hogy hol van a kocsikulcs, mire a férj elrontja, amit épp csinált: felborítja a levest, leejti a csavarhúzót stb. A bakit persze nem a betolakodó idézi elő, hanem a saját már meglévő feszültsége, mégis dühödten a betolakodóra kiált rá: „ennek is te vagy az oka!”.
Berne kimutatja, hogy ha az egész életvitel erre a játszmára épül, akkor például egy férfi olyan nőt választ, akire később minden felelősséget ráhárít, azaz mindenben átengedi a döntést. Gyakran lovagiasnak és tapintatosnak tűnik az ilyen férj, azonban ha a nő valamely döntése nem bizonyul tökéletesnek, akkor rögtön lehet hibáztatni. Még jobban átfonja az életvitelt, ha a gyerekeket is bevonják a játszmába. A férj totálisan kivonja magát a gyerekeket illető döntésekből, majd ha rosszra fordulnak a dolgok, például iskolai problémák adódnak vagy bármi egyéb, akkor azonnal elő lehet venni ennek a játszmának a különféle frázisait: „én megmondtam” vagy „nézd meg már megint, mit csináltál”.
E játszma pszichológiai előnye egyértelműen a felelősség kerülése. Jó ellenszere, ha visszahárítjuk a döntést arra a félre, aki mindig elhárítja.
Űzött vad
Ez a hajszolt háziasszony játszmája, aki egyszerre nyolc szerepet próbál otthon vinni: szakácsnő, anya, takarítónő, isteni szerető, a ház úrnője, remek társalkodó partner stb. Az újságban bújja azokat a rovatokat, amelyek a nők szerepmegfelelésének nehézségeit taglalják. Sirámai a „fáradt vagyok” panaszban összegződnek. Azonban ne tévedjünk meg, ő az, aki mindent, ami csak adódik, a nyakába vesz: ha este vacsorára hívják a barátaikat, ő még délután elviszi a gyerekeket edzésre, tortát süt, kitakarít, ajándékot vesz és virágokat, ötfogásos vacsorát főz, függönyt mos. Aztán mire elérkezik a parti időpontja, ő hullafáradtan összeesik, mint egy űzött vad. Ezzel aztán mind a férjnek, mind a gyerekeknek, mind a vendégseregnek nehéz mit kezdeni.
Ha te nem lennél
Ez a párok közötti leggyakoribb játszma, amikor például a nő arra panaszkodik, hogy azért nem jár el társaságba, szórakozni vagy táncolni, mert a férje nem szereti vagy korlátozza. Amikor azonban valaminek a hatására (például párterápia) a férj mégis megengedőbb lesz és a feleségnek alkalma nyílik elmenni egy szórakozóhelyre, akkor rá kell jönnie, hogy valójában erősen szorong, vagy akár betegesen fél a táncparkettől.
Az ilyen nő olyan férfit választ, aki kimondottan domináns és uralkodni vágyó, hogy aztán azokat a dolgokat, amitől ő fél, ráfoghassa a férfira – aki tulajdonképpen szolgálatot tesz neki, amikor eltiltja attól, amitől amúgy a benne erőteljes Gyermek retteg. Ez a játszma az önigazolás mintaesete: „nem arról van szó, hogy nem próbálom meg, hanem, hogy a párom nem engedi, nem szereti, félt...”.
Mint minden játszmához, ehhez is két személy kell: nemcsak a szabadságában korlátozandó feleség, de az uralkodni vágyó férj is, akinek szintén nem esik nehezére „hordani a nadrágot”. A feleség innentől kezdve „boldogan” hangoztatja, hogy „minden férfi zsarnok”.
